Írnom kell. Kiírni a fájdalmat magamból. Hátha jobb lesz, talán nem mardos tovább.
Mára mesterien tudom előadni a pozitív embert. Aki szeretnék lenni. Aki mosollyal az arcán képes fogadni az örömhírt, ha valakiről kiderül, hogy babája lesz. Aki érdeklődik, gratulál, visszakérdez… és valóban így érzek egy rövidke ideig. De ugyanilyen hévvel esem szét az első alkalommal, amikor magamra maradok. Pedig örülök, de rögtön eszembe jut, hogy nekem miért nincs. Nekem miért nem jár? Én mért nem érdemlem meg? Mivel jobb ő, mint én? Mit tehetnék még?! Mit kell még tennem? Mit kell még elviselnem?
Ez az érzés pedig mostanra fojtogat. Sírógörcsök, szívdobogás és hidegrázás. Sajgó fájdalom a szívemben, ami kifacsar. Közben pedig emészt a keserű irigység, amit igyekszem elnyomni magamban. De nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Tudok a társadalom által elvártan viselkedni, de nem tudom magamat becsapni, nem tudom elnyomni magamban ezeket a fizikai és lelki “tüneteket”. Meg kell engedjem, hogy sírjak ha sírnom kell. Kiabáljak ha erre van szükségem. Engedjek az önzőségnek. De a tehetetlenség megbénít, lehúz, és küzdenem kell, hogy más ne lássa mekkora a baj. Nem akarom, hogy sajnáljanak.
Nem érzem jól magam.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: