Legutóbb a következő kérdést kaptam meg. Gondolkozzam el azon, hogy mit, meddig, hogyan szeretnénk csinálni. Milyen beavatkozásokat vàllalunk, milyen megoldások jöhetnek szóba, hogy megérkezzen a baba. Legyen az az első lépés, hogy felállítjuk a stratégiát és tűzzüki ki a célt. Gondoljam ezt át úgy, hogy időben is elhelyezem a dolgokat, mondvàn mit ér egy terv, ha nincs kitűzve a cél (mármint időben).
Na ekkor pislogtam nagyokat… Időben helyezzem el? Hát egyszer már elhelyeztem, e szerint a második babámat várnám 2018-ra, de sajna már az elsőnél elcsúszott a “time plan”. Kínos… Egyáltalán, hogy lehet egy rajtam kívül álló dolgot időben elhelyezni…? Sehogy! De aztán rájöttem, hogy inkább gondolkodásra és beszélgetésre kèsztet. Arra kellene rájöjjek, hogy meddig vagyok hajlandó elmenni. Illetve megpróbálja felhívni a figyelmem az alternatívákra, hogy nem csak az inszemináció vagy a lombik hozhatja el a várva várt sikert… az idő pedig azért szükséges, hogy nehogy túl késő legyen, mert egy örökbefogadás például nem csupán annyi, hogy kitalálom, holnap jöhet egy bébi.
Sosem
voltak kétségeim azt illetően, hogy leszek-e valaha édesanya. A kérdés inkább az, hogyan válok azzá. Megadatik-e nekem is, hogy a szívem alatt hordjam a gyermekeimet? Vajon átélhetem- e? Teljesülhet- e ez a nagyon mély vágy, vagy átugorjuk ezt a részt és a babázás örömét (és nehézségét) fogom megtapasztalni egyből? Nem szeretném kihagyni egyiket sem. De hajlok a kompromisszumra és nagyon is elkezdett foglalkoztatni egy másik téma.
Mikor jut el egy ember oda, hogy tiszta, nyitott szívvel tudja fogadni más gyermekét és a sajátjaként nevelni? Számít egyáltalán a “vér”? Tényleg olyan rettenetesen sokat jelent ez? Nem inkább az határoz meg minket, hogy hol nevelkedünk? Hogy a szüleink hogyan neveltek? Amikor arról gondolkodom milyennek szeretném látni a gyermekem, gyorsan túlugrom azon a részen, hogy majd hatalmas barna szemei lesznek és kedves mosolya… Inkább az foglalkoztat, hogy fogok majd neki értékeket átadni. Hogyan tudnám megtanítani, hogy segítsen ahol tud, hogy legyen kedves másokkal, hogy legyen hálás, azért ami van, hogy legyen magabiztos, hogy álljon ki magáért… stb. annyi mindent fel lehetne sorolni. Ha arra gondolok mennyire hasonlítok az anyukámra nem elsősorban a külsőségek jutnak az eszembe. Sőt, mások is inkább azt szúrják ki, hogy mennyire egyformák a gesztusaink, a testbeszédünk, a szófordulataink. Ezeket nem tudom örököltem-e…azt hiszem inkább észrevétlenül eltanultam. Ha akarom, ha nem, valószínű ezeket az én gyerekem is el fogja lesni, és viszi magával tovább, függetlenül attól, hogy kinek a pocakjában növekedett. És legyünk teljesen őszinték – bár csak a saját nevemben beszélhetek – mi történne, ha valaki ebben a percben felhívna, hogy itt egy egészséges újszülött kislány/kisfiú akiről a szülei lemondtak. Mi lenne a válasz arra, hogy felnevelném-e?! Azonnal indulnék, nem lenne bennem kérdés.
Milyen furcsa az élet… miközben arra törekszem, hogy szülessen egy saját, vér szerinti gyerekem, úgy érzem másét is szeretettel tudnám fogadni és sajátomként tudnám nevelni. De ha belegondolok, hogy mekkora ajá
ndék az, hogy két emberből születhet egy harmadik… Ennél nagyobb csodát elkèpzelni sem tudok. És most újra sóvárgom… Ilyenkor rájövök az örökbefogadásnak valószínű még nem érkezett el az ideje. Még a teljes csomagra vágyom. Nem akarom elmulasztani egyetlen percét sem. Tudni akarom milyen örülni az ultrahangon, milyen érzés megpillantani és hallani a kicsi szívét, ahogy dobog, aztán érezni amikor megmozdul, figyelni ahogy mozog a hasam, várni nagyon, hogy megszülessen, átélni, hogy megszületik, megszoptatni, altatni, pelenkázni, fürdetni, játszani, aggódni, mesélni és énekelni neki. A válaszom viszont egyértelmű: Édesanya szeretnék lenni! El tudom fogadni az utam. A lelkem felkészült, hogy be tudja fogadni a nekem szánt babám. Mindegy merre kanyarog az az út, végül anya leszek vagy így, vagy úgy. Egyetlen dologhoz ragaszkodom: lépésenkènt haladjunk.
🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: