Kicsit több mint egy évvel ezelőtt kiderült, hogy az egyik legnagyobb álmom teljesült. Kisbabám lesz… Madarat lehetett volna fogatni velem, hogy ezzel a közhellyel éljek. Tényleg nem akartam elhinni. Bizonyosságot nyert számomra az a tény, hogy ha kicsit megfeledkezel róla, kicsit elengeded, azt amit nagyon, szinte már görcsösen akarsz, sikerülhet. Életem eddigi legnyugisabb és legboldogabb időszaka volt. Túl voltunk az esküvőn, készültünk a nászutunkra, szóval minden adott volt, hogy egy kisbaba pont akkor foganjon meg.
Mindemellett volt bennem jókora félelem is. Valamiért attól tartottam, hogy baj lesz. Villogott a radar, hogy nem biztos, hogy minden rendben, de igyekeztem ezt az érzést elhessegetni. Aztán elmentünk a dokimhoz, hogy ő is kimondja, igen jön a baba. De nem látott semmit. Kicsit furcsállottam, de nem különösebben ijedtem meg és ő is megnyugtatott, hogy ez még nem gond, biztosan csak nagyon pici. Egy hét múlva kontroll a kórházban. Akkor már nagyon idegesen vártam, hogy rám kerüljön a sor és végre lássák a babám. De nem találtak semmit…Illetve de, egy foltot nagyon közel a méhemhez, ami szerintük bizony méhen kívüli terhesség. Sokkolt a hír. Hiszen ez annyira ritka, hogy lehet, hogy pont velem történik, mikor már olyan régóta vágytam babára. Nem érdemlem ezt meg. Nem lehet, hogy ez igaz legyen. De igaz volt. Bekerültem a kórházba és egészen jól viseltem a bent töltött időt. Mindig volt valami, ami elterelte a gondoltaimat. Hol egy kis vérvétel, hol egy kis ultrahang, hol a férjem látogatása. Próbáltam felkészülni arra, hogy esetleg még azon a héten megműtenek, de ez sem így történt. Az én picikém magától távozott. Hazaengedtek.
Ekkor kezdődött a gyászom. Lehet sokan nem értitek, hogy hogy lehet ez ilyen fájdalom. Hogy lehet gyászolni valakit akit sosem láttál, akivel sosem találkoztál, akinek az elvesztéséből, a korai stádiumából kifolyólag szinte semmit sem éreztél, csak a percekig elviselhetetlenül fájó és hirtelen rád törő menstruációs görcsöket. Nekem sincs rá magyarázatom, de piszkosul fájt. Annyira akartam, olyan nagyon…és egy pillanatra, annyi időre, hogy valójában fel sem fogod megkapod, majd a következő percben elveszted. Úgy éreztem a szívemet tépték ki. Hónapokig sírtam, hol egyedül, hol éjszaka, hol elbújva, hol a férjemnek, de sohasem nyilvánosan. Nem beszéltem róla még a családdal sem. Teljesen tabu volt ez a téma nálam. Nem akartam, hogy az emberek lássák mennyire szenvedek. Mindenkinek azt mutattam minden rendben, túl vagyok rajta…hisz ez csak egy kis semmiség volt. Szerintük…
Halottak napján gyújtottam érte egy gyertyát. Finom, illatos. Azóta is ott van az éjjeli szekrényemen. Néha még ma is meggyújtom és rá gondolok. Néha imádkozom közben és Isten mellett őt is megkérem segítsen, hogy teljesüljön a vágyunk. Remélem hallja…
Annyira veled érzek! Hallja. Nem tudjuk, mire lehet jó egy ilyen megtapasztalás. Lehet, hogy az átélt gyászod fog segíteni végül, hogy a görcsösen akarást el tudd engedni. Az még segítségedre is lehet később. ❤ Rám is vár még egy ilyen lelki munka, a mécses kevés volt. Arra gondoltam, elengedek egy lufit. 😢Részvétem!