Valamelyik nap kiderült, hogy egy közeli családtagnak gyeremeke lesz. Hipp hopp összejött a baba és most mindenki nagyon boldog. Vagyis engem pont nem dobott fel a hír de (rengeteg magamba fektetett munkám eredményeként) különösebben nem is borultam ki. De ettől többet várnának tőlem. Konkréten az őszinte örömöt, hiszen ez egy csodálatos dolog. Viszont én ezt nem érzem. Nem tudok örülni! Sokat foglalkoztatott a kérdés, hogy akkor én most rossz ember, értsd bunkó vagyok? Aztán arra jutottam, hogy nem.
Sokszor írtam már, hogy álljon elém az az ember, aki ennyi év sikertelen sóvárgás után őszintén tud egy ilyen hírnek örülni! (Tényleg várom a jelentkezőt!) Ebben a kérdésben ez az alapigazságom.
A következő kérdésem az volt magamhoz, hogy akkor mit kommunikáljak kifelé? Mi az, amit vállaljak ebből? Mert azt már tudom, hogy az -óriási feszkó van, senki nem tud mit kezdeni a helyzettel, ezért nem beszèlünk 9 hónapig,-nem a legjobb megoldás.
Végül én a következőt választottam: őszinteség. Ami azt jelenti, hogy természetesen gratulálok, de vállalom minden érzésemet ezzel kapcsolatban. El tudom mondani, hogy ne haragudjon, de nem szeretnék erről többet beszèlni, nem tudok velük örülni. Nem akarok a babaszobáról, a szülésről, a szoptatásról… beszèlgetni, mert nekem ez egy nagyon fájó pont az életemben.
A férjem szerint ez még így is egy kicsit bunkó út, mert elrontom vele az örömüket. Nekem viszont nem ez jut eszembe erről. Nem tehetek az érzéseimről, és jelen pillanatban nincs feloldása ennek a feszültségnek. Az, hogy valami baj van mindig érezhető lesz a levegőben, így legalább tudni fogja miért. Egyébként nekem sem mondja senki, hogy együttérez velem…Akkor nekem mért kellene hamisan velük örülni?
Szerintetek is bunkóság őszintén felvállalni, ha valami fáj neked? Van ennél esetleg jobb megoldás valaki zsebében? 🙂
A végére egy szépség, a legutóbbi utunkról: hálás vagyok, hogy láthattam, csodaszép 🙂 így is teljes az élet (csak lehet még fokozni 😉 )
Szép napot!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: