Nézzétek el nekem, hogy nagyon eltűntem egy ideje. Sosem gondoltam volna, hogy az önismeret, ilyen sok időt elvesz az embertől. 😀 És kérlek értsétek ezt most a legjobban. Hogy mi lesz ebből? Azt egyelőre nem tudom. Ahogy leülepszenek bennem az események, úgy tárom elétek is és majd meglátjuk.
Említettem korábban, hogy úgy gondolom a fejben és lélekben lévő dolgok, érzések, gondolatok, az eddigi életem és tapasztalataim, a családomtól, környezetemtől átvett, akár tudat alatt magamévá tett élmények, nagyban befolyásolhatják azt ahol most tartok. Amikor legutóbb írtam, azt éreztem, nincs kiút. Az írásaim nagy része is ebből a reményvesztettségből, elkeseredettségből táplálkozott. Egyszerűen nem tudtam elvonatkoztatni a kudarcomtól, és csak e körül forgott minden gondolatom. Minden porcikám kívánta az önsajnálatot, szította a haragom és irigységem. És most nem az következik, hogy de már mindent másképp látok, minden így tökéletes, már el tudom fogadni bármi is jöjjön… Nem így van. Továbbra is minden követ megmozgatok a vágyam beteljesüléséért, de kihagyom a nagy mélységeket. 🙂 (Igyekszem.) Már tudom, hogy amit éreztem, vagy érzek néha még a mai napig is, a sok ijesztően negatív gondolat teljesen normális. Nem tudja feloldani igazán semmi. Még mindig elkapnak ezek a hullámok, de nem tartanak napokig, sőt még órákig sem. Nagyon jó szemléltető példa erre a menstruációmhoz való viszonyom. Emlékszem mekkora izgalommal vágtunk bele évekkel ezelőtt ebbe a kalandba. Hónapokig izgatottan vártam, mikor lesz kétcsíkos a tesztem. Aztán először, másodszor (azóta már sokadszor) nyamvadt egyetlen csíkot mutatott a terhességi teszt. Eleinte a csalódottságot felülírta az izgalom, az őszinte bizalom abban, hogy jön a következő hónap és hátha az lesz mi hónapunk. Azóta tudjuk, hogy egyetlen hónap sem lett a miénk… én pedig egyre lejjebb süllyedtem a fájdalomban. Volt amikor napokig, minden délután a lakás különböző pontjain bőgtem. Tényleg elviselhetetlennek éltem meg a kudarcot. Aztán szakembertől kértem segítséget, elindultam egy valóban változást hozó úton. A legutóbbi hónapom sikertelenségét pedig több oldalról sem éltem meg ennyire tragikusan. Egyrészt a (szinte) szabályos ciklusom a legjobb jele annak, hogy a testem tökéletesen úgy működik, ahogy kell. Másrészt az új hónap valóban új esélyt jelent. Harmadrészt pedig, megjött és tudjátok, hogy éreztem magam ettől? Tudomásul vettem. Nem volt dráma, nem volt düh, nem voltak negatív, romboló gondolatok. Nagyjából egy perc alatt felfogtam és túlléptem rajta.
Nagyon hálás vagyok, hogy itt tartok, de egyedül nem ment volna. Azok a tanácsok, amiket közhelyként úton útfélen hallottam nekem nem segítettek. Tovább szították bennem a haragot, és még mélyebbre taszítottak. Egyre inkább elhittem, hogy tényleg én vagyok az oka annak, hogy nem fogan meg a babám. Teljesen más nézőpontba kellett és kell helyeznem az eseményeket. El kell fogadnom, hogy bár mindent irányítani, kontrollálni szeretnék, de ez legtöbbször nem megy. Nem rajtam múlik, nem befolyásolható és semmiképpen sem kontrollálható. Ez nem a büntetésem, ez nem azért van mert én, ilyen vagy olyan vagyok. Együtt kell élni a helyzettel és lépésenként kell haladni. Szembe kell nézni a félelmekkel, a haraggal, az önsajnálattal. Figyelembe kell venni, hogy nem csak és kizárólag rólam szól ez az egész. Közösen kell minden egyes döntésünkért felelősséget vállalni a férjemmel és kompromisszumokat kell hozni. De ezekről szeretnék még bővebben írni később.
És valójában tényleg nagyon jó életem van. Olyan sok mindenért lehetek hálás a sorsnak, annyi mindenem van, rengeteg öröm ér. Szeretnék ilyen témában is írni, hogy emlékeztessem magam erre. Szerintem fontos és segít.
Például nézzétek milyen szuper helyen jártunk a hétvégén (nagyon kellemes tavasz idő volt, de a Csorba tó még mindig fagyos):
És végre lehet epret enni (tudom messze van ez még az igazi epertől, de nézzétek el nekem (a kristálycukorért is szégyellem magam) imádom):
Igyekszem hamar jelentkezni ismét. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: