Rég nem írtam. Ennek az az oka, hogy nem akartam csak úgy írni valamit. Gondoltam majd írok egy bejegyzést az inszeminációról, de egyelőre nem látom értelmét. Sokan, sokféleképpen leírták már ugyanazt erről.
Nagyon nehéz nekem ez a téma, viszont amióta írok sokkal jobban érzem magam. Olyan ez, mint egy terápia, vagy mint amikor a legnagyobb titkaidat mondod el a legjobb barátnődnek és ő megértőn, előítélet nélkül végighallgat. Nekem ez a blog a legjobb barátnőm. Jelenleg nincs más akivel erről mindent megtudnék beszélni. Úgy érzem nem szívesen hallgatják ezt az emberek, elzárkóznak tőle, tabunak tartják és nyomasztja őket. Akik egyelőre még nem akarnak gyereket nem is értik igazán, hogy milyen az, amikor ennyire vágysz valakire. Honnan is tudnák, hiszen vágyni valami megvásárolható dologra/élőlényre/élményre nem pont olyan érzés, mint egy gyerekre. Ugye. Akiknek pedig van gyereke, és viszonylag könnyen sikerült, az el sem tudja képzelni milyen érzés ez. Nem tudja igazán átérezni, amit én. Honnan tudná, hiszen nem ment ezen keresztül. Bármennyire is empatikus.
Másrészt akárkinek én sem szívesen beszélek róla. Ez a legnagyobb titkom, a legféltettebb magánügyem. Egyelőre a legnagyobb kudarcom…
Aztán szembe jön velem a hír, hogy Katalin hercegnő ismét várandós, és persze ez, meg ez, meg az az ismerősöm is gyermeket vár, és olyankor úgy tűnik, hogy ez annyira egyszerű (mindenki másnak). És még rosszabbul érzem magam, ha olyanokat is posztolnak a hír megosztásakor, hogy “egy kicsi angyal minket választott szüleinek”. És csak az zakatol a fejemben, hogy mi ennyire szörnyűek vagyunk, hogy minket nem akar választani senki?! Nem kellünk senkinek?! Pedig olyan szép élete lenne…annyira szeretnénk.
Tudom, hogy butaság, de akkor is ez az első gondolatom. Aztán eszembe jutnak sok gyerekes, nem törődöm, véletlenül (megint) becsúszott családok képei. Ahol az anya talán nem is akar anya lenni, és annyira felelőtlen, hogy a terhességét végig cigarettázza, drogozza, issza. És mindennnek ellenére szül egy első ránézésre teljesen egészséges gyereket. Mennyi ilyen van…milyen igazságtalan az élet! Ilyenkor elkeseredem. Nagyon.
Persze megszoktam hallani a pozitív történeteket is. Olyankor mindig a szülőkkel örülök, hogy van remény egy vesztes helyzetben is. És elfog az az édes érzés, hogy mennyire, de mennyire boldogok lehetnek, hogy sikerült. És rögtön párhuzamot húzok, hogy majd mi is mennyire fogunk örülni, mennyire fogjuk értékelni azt a pillanatot. Szerintem biztosan érzi, hogy mennyire várjuk, csak szereti már most! tanítani a szüleit. Mindenestre üzenem innen is, hogy nagyon nagyon várunk és szeretünk! Mindennél jobban! Minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy mielőbb megérkezz. Ha bármilyen kétséged is lenne, szeretnélek biztosítani, hogy mi már mindent elrendeztünk, hogy a lehető legjobb, legbiztonságosabb, legszeretőbb környezetbe érkezz. Már pajtikról is gondoskodtunk, van 2 szuper cuki, extra jó fej kutyánk, és néhány doromból uraság. Annyi annyi élmény vár ránk! Engedd, hogy megmutassunk neked egy csomó izgalmas dolgot. Igyekszünk majd kellően lazák is lenni, és elnyerni a bizalmad, mindentől óvni és tényleg nagyon és még annál is jobban szeretni! Egy szó mint száz várunk!
Kommentek