Mostanában sokat gondolkodtam azon, hogy lehet teljesen felesleges minden tettem azért, hogy babám legyen. Hiszen ha Isten nem akarja, akkor szedhetem én a legjobb vitaminokat, ehetem én a legegészségesebb ételeket és segíthetnek a legjobb orvosok, a legmodernebb eljárásokkal talán sosem fog eredményre vezetni. Ha valaki ott fent, aki az én hitem szerint Isten, más utat szánt nekem, akkor minden hiábavaló. Talán az lenne a legcélravezetőbb ha abba hagynák mindent és bíznék. Bíznék abban, hogy a legjobb fog megtörténni velem, úgy ahogy annak lennie kell.
De talán ez az én utam, amin most járok. Lehet pont ezeken kell keresztül mennem. És ebbe beletartoznak a vitaminok, az ételek, az orvosok és a kezelések. Én ebbe kapaszkodok és hiszem, hogy így lesz. Az út végén pedig vár a jutalom. Pont mint a mesékben…
Nem tudom elfogadni, hogy másképp történjen. Ameddig szemernyi esély is van rá, küzdeni fogok a kisbabámért. Mindent meg fogok tenni ezért. Persze tudom, hogy ehhez nem csak a tettek kellenek, hanem a gondolatok is. Higyjétek el nagyon igyekszem, hogy gyógyítsam magam, de ez a legnehezebb része.
Mindig félelemmel tölt el a “mi van ha mégsem” érzése. Nem merem kijelenteni, hogy velem nem történhet meg, ahogy azt sem, hogy mért pont velem történne. Hiszen bebizonyosodott, hogy de megtörténhet! Lehetek én az az alig egy százalék, akinek méhen kívül fogan meg a babája. És akkor mi van? Mi lesz azután? Ilyenkor eszembe jut, hogy na és…hiszen azt is túléltem… Igaz néha úgy gondolok rá, hogy már túl vagyok rajta, néha pedig mardos a fájdalom. De az élet akkor is megy tovább. Akkor is van más megoldás, ha fityiszt mutat az élet, csak kérdés el tudom e fogadni. Vagy inkább elutasítom az egészet és más területen keresem a boldogságom.
Az én olvasatomban nem szerepel( nem elfogadható), hogy nem lehet gyermekem. Biztosan lesz. Csak így lehet. Előbb vagy utóbb… inkább már csak utóbb…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: